Azóta már elült a csatazaj - Valentyin története
...A második világháború idején Valentyin társaival lovon haladt előre. Egy keskeny dűlőúton mentek, óvatosan, figyelve minden neszre. Távol volt a hazájától, és még távolabb mindattól, amit valaha biztosnak hitt az életében. Szakaszával Budapest felé tartottak. Az út egy erdőn vezetett keresztül.
A fák törzsei némán álltak, mintha tudnák, hogy ez a csönd csak átmeneti. A levelek között átszűrődő fény békésnek tűnt, de Valentyin jól tudta: az erdő most nem menedék, csak várakozás.
Fázott. A lovak fehér párát leheltek a hideg levegőbe, amely lassan szétfoszlott az ágak között. Kabátja gallérját ösztönösen húzta össze, ujjai elgémberedtek. Géppisztolya a nyakába akasztva himbálódzott. Az ellenség közel volt — ezt mindannyian tudták. Az erdő békéje nem jelentett védelmet, csak egy lélegzetvételnyi szünetet a végzet előtt.
Valentyin a távolba nézett. Gondolatai hazaszöktek: vajon gondol-e rá az, akit szeret? Várja-e még valaki? Vagy már csak egy név maradt egy régi emlékben? A válasz hiánya jobban fájt, mint a hideg. Egy könnycsepp utat talált az arcán, és hangtalanul a zubbonyára hullott.
Nem ez volt az első útja a halál árnyékában. Tapasztalt, sokat látott katona volt, túl sok harccal a háta mögött. Küzdött Sztálingrádnál, több más hadműveletben is részt vett. A kapott kitüntetéseket sosem hordta, és nem kérkedett velük. A zubbony zsebében őrizte őket, mintha így közelebb maradnának a szívéhez. A Sztálingrádért kapott érmet papírba csomagolta — mintha így megóvhatná mindattól, amit ott átélt.
Aztán hirtelen felhasadt a csend. Dörrenések és géppuskatűz törték meg az erdő nyugalmát. A levegő megremegett, a madarak riadtan rebbentek szét. Valentyin leugrott a lováról, és a többiekkel együtt fedezéket keresett. Fegyverét maga elé tartva rohant a fák közé. Az erdőt aknavetők kezdték szántani. Egy gránát robbant mellette.
Repeszek tépték szét a zubbonyát, a zsebek kiszakadtak, a bennük őrzött emlékek — érmek, szalagok — a földre hullottak. Valentyin hanyatt vágódott. A sérülések mélyek és kegyetlenek voltak. A fájdalom egy pillanatra mindent elmosott. Vér tört elő a sebekből, meleg és ragacsos. Kezei ösztönösen a testéhez kaptak, de amikor meglátta őket, már vörösek voltak. Az ujjai között csorgott a vér, beleivódott a ruhájába, a földbe.
Amikor visszatért hozzá a világ, az eget látta. Fehér felhők úsztak lassan, mintha mit sem tudnának arról, mi történik odalent. A lőpor füstje itt-ott elfedte őket.
Utolsó gondolatai közt édesanyja képe jelent meg. Kendő volt a fején, ahogy mindig. A kis falu házának kapujában állt, évekkel korábban, amikor búcsút vett tőle.
„Valentyin, édes fiam! Bármi is legyen, térj vissza! Hazavárunk!”
Kezéből kifutott az erő. Vére elcsendesedett a földben. Tekintete még az eget kereste.
Valentyin nem tért vissza.
Idegen földön esett el, egy olyan erdőben, amelynek fái nem ismerték a nevét. Később összegyűjtötték a sebesülteket és az elesetteket, majd elszállították őket. A háború ment tovább, majd egyszer véget ért. Az idő begyógyította a tájat. A fák új leveleket hajtottak, a fű visszanőtt. A csatazaj elült.
Valentyin kitüntetései azonban ott maradtak. A földben. Csendben. Megkopva, rozsdától színezve. Évtizedek teltek el fölöttük. Gyökerek fonták körbe, eső mosta, a nyár melege szárította őket.
Amikor végül valaki rátalált a tárgyakra, már nem fegyverek ropogtak, hanem madarak énekeltek. A kéz, amely felemelte őket, nem harcra készült, hanem emlékezni tanult.
És a földből előkerült darabok némán elmondták azt, amit Valentyin már nem tudott kimondani:
Itt voltam.
Harcoltam.
Szerettem.
És ember voltam.
Azóta már elült a csatazaj.
De Valentyin története tovább él — azokban, akik nem fordítják el a fejüket az emlékektől....
Érdemérem Sztálingrád védelméért:
Az erdő
A helyszín egy erdőbe benyúló piciny tisztás, két különböző erdőrész találkozásánál. Más a fák állása, a lomb színe, a talaj jellege. Mintha két világ érne össze. Az erdő belsejében hatalmas vöröshangyák tanyáznak, földből és tűlevelekből emelt bolyaik az egykori harcok helyszínén ma már a zavartalan élet rendjét őrzik. Az egykor a háborúnak helyt adó táj most csendes.
De ezen a helyen az erdő több, mint egy erdő.
A fák itt nem véletlenül állnak félrehajolva. Mintha teret adnának a fénynek, amely csendesen szűrődik át a lombkoronák között. A talajt puha fű borítja, a levegő mozdulatlan. Ma nyugalom van itt, a környéken kirándulni, gombászni és lovagolni is szoktak, mit sem tudva arról, hogy itt hajdan véres küzdelem folyt.
Felülnézetből az erdő egységesnek tűnik, mégis rétegzett, a fák zöld árnyalatai összeérnek. A felszín hallgat. Szinte semmi nem árulkodik arról, hogy valaha más hangok, más mozgások formálták ezt a helyet (kivágott képrészlet, a tisztás töredéke a kép aljában):
A kitüntetések
Ebben az erdőben került elő az a két kitüntetés (egy teljes és egy darab), melyeket évekkel ezelőtt egy erre járó talált meg.
Az anonim megtaláló személyes elmondása:
"Évekkel ezelőtt történt. Feltehetően a favágók az erdő szélében egy kisebb tisztást hagytak maguk után. Ezen a tisztáson kifordult fák gyökerei is voltak.
A két kitüntetés szinte egymás mellett került elő. Először a vörös szalagos érem, amelynek fémteste papírba volt csomagolva. Ez a papír később levált róla.
Ezt követően került elő egy másik kitüntetéshez tartozó, zöld színű szalag. Az ehhez tartozó érem nem került elő, az feltehetően még mindig ott lehet az erdő földjében.
Az erdőben kisebb-nagyobb mélyedések voltak, illetve volt egy nagyobb is. A megfigyeléseim szerint vélhetően robbanások kráterei lehettek, amit más körülmények is alátámasztani látszottak.
Többek között innen odébb egy fel nem robbant aknavetőgránát is előkerült, amit jelzést követően később a honvédségi tűzszerészek elszállítottak ."
A közelben talált, fel nem robbant világháborús aknavetőgránát, amelyet a bejelentést követően kiérkező hatósági személyek szemlélnek:
Szerencsés módon a megtalálásakor, majd közvetlenül azt követően képek is készültek, melyek rögzítették a tárgyak akkori állapotát.
Állapotkép:
Mint később megállapítást nyert, az egyben maradt kitüntetés egy második világháborús "Sztálingrád védelméért" érdemérem:
A másik, zöld színű szalaghoz tartozó érem nem került elő.
A megtaláláskor készült első képek egyike:
Ezek a képek nem szépek, hanem igaziak.
Nézzük, mit lehet tudni a kitüntetésekről.
Sztálingrád védelméért érdemérem
За оборону Сталинграда” - „Sztálingrád védelméért”
Ez az érem nem dicsekvésre készült, hanem annak bizonyítéka, hogy valaki ott volt, amikor nem volt hova hátrálni.
A sztálingrádi csata után sok túlélő egységet nem szereltek le. A tapasztalt katonák új alakulatokhoz kerültek, vagy ugyanazzal az egységgel mentek tovább nyugatra. A Vörös Hadseregnek óriási szüksége volt harcedzett emberekre. Aki túlélte Sztálingrádot, az értékes veteránnak számított.
A sztálingrádi csata még javában zajlott, amikor az érdemérmet létrehozták, ami ritka, mert sok kitüntetést csak a háború után alapítottak Az éremmel azokat tüntették ki, akik részt vettek Sztálingrád védelmében, illetve az érmet nem csak a harcolók, hanem az ostrom teljes emberi közössége megkaphatta.
Sztálingrádi csata ideje: 1942. augusztus 23 - 1943. február 02.
Előlap:
Körirat: „ЗА ОБОРОНУ СТАЛИНГРАДА” - magyarul: „Sztálingrád védelméért”
A felirat felett ötágú csillag látható.
A központi ábrázolás fegyveres katonákat ábrázol, akik egységes irányba tekintenek, kezükben fegyverrel.
A katonák mögött zászló jelenik meg, amely a kollektív ellenállást és összetartozást jelképezi.
Hátlap:
Felirat: „ЗА НАШУ СОВЕТСКУЮ РОДИНУ” - magyarul: „A mi szovjet hazánkért”
A felirat felett sarló és kalapács jelképe található.
Megjegyzések:
Az érmén látható a leváló, egykori borítóanyag maradványa, ami az eredeti körülményekről ad információt.
Papírba volt csomagolva, még mielőtt a földbe került. Feltehető, hogy a papír az érem eredeti csomagolása lehetett. A papírba csomagolás nyoma nem utólagos, hanem a földbe kerülés előtti állapot maradványa.
Zöld színű érdemérem-szalag, fémtest (érem) nélkül
Ismeretlen, feltehetően szovjet II. világháborús hadműveleti érem szalagja.
Megjegyzések:
Ilyen állapotú szalag nem kerülhetett a földbe külön, ez viselés közbeni vagy közvetlen harci veszteségre utal.
A hozzá tartozó érem feltehetően a lelőhely közelében, az erdő földjében maradt.
A zöld szalag különállása erősen valószínűsíti, hogy az ahhoz tartozó érem még a helyszínen van.
Utószó
Mielőtt elkezdtem volna megírni a történetet, valamiért a Valentyin név jutott eszembe. Hogy miért, azt nem tudom megmondani. Talán nem véletlenül. Így tovább ezen már nem is gondolkoztam, a név az eleve adott volt.
Az erdőben a sztálingrádi érdemérem teljes egészében került elő.
A másik kitüntetés esetében azonban csak a zöld színű szalag maradt fenn. Maga az érem feltehetően még mindig az erdő földjében pihen, ott, ahol viselője elesett, vagy megsebesült.
Ezen a helyen az erdő fái nem csupán egyetlen katona emlékét őrzik. Gyökereik alatt történelmi események nyomai, emberi sorsok töredékei és olyan tárgyak pihennek, amelyek egykor élő emberekhez, ismeretlen katonákhoz tartoztak.
Ha egyszer itt felszedik az erdő fáit, talán más is a felszínre kerül majd.
Valentyin személye kitalált személy, amely köré az előkerült két kitüntetés története épült.
20260105
B.
(Zárójelben: - A területet részben megtekintették, azt érdektelennek ítélték, további kutatás nem várható. Ennek ellenére a helyszín nem tekinthető elveszettnek, mivel az ide vonatkozó információk rendelkezésre állnak. A későbbiekben megfontolandó - összegzéseket követően - a meglévő adatok és információ eljuttatása a helyileg illetékes helytörténeti kör számára.
A területen magam is jártam, majd később oda ismét elzarándokolva azt néhány történelem iránt érdeklődő ismerősömnek is megmutattam, elmesélve nekik a hely történetét )
