...Az öreg megfáradt volt a hosszú nap után. Egész nap a portán tett-vett, hol a kút körül zörgött, hol a tyúkokat noszogatta. De estére, mikor a nap lecsúszott a mező szélére, s a szél elcsendesedett, tudta, ma este megint mesélni fog a régi időkről.
Ahogy megérkeztek az emberek, lassan megtelt a kis szoba. A petróleumlámpa fénye remegett a falon, s mikor mindenki elhelyezkedett, elcsendesedett a hely. Csak a tücsök szólt odakintről, s az öreg nagyot sóhajtva hátradőlt a székében.
– Na, hát idefigyeljetek – mondta dörmögve, s szeme sarkában megcsillant a fény. - Tudjátok meg hát, honnan a neve annak a tónak, amely egykor a karai határ mellett csillogott. Mert tó az volt ott, igaz, ma már csak por és nádmaradék emlékezik rá… de a neve megmaradt, s a története sem veszett el.
Azzal lassan mesélni kezdett..
- ...Onnan keletre, ahol az áldozati bronz üst előkerült, valaha egy tó terült el. A partját nádas szegélyezte, s a vizének tükre olyan sima volt hajnalonként, mint a kovácsra váró bronztükör.
A tóhoz reggelente egy asszony járt le. Mindig fehérben volt, fehér ruhában, fehér kendőben, s még a haja is világosabbnak tűnt, mint a napfény maga. Aki ránézett, hunyorogva fordult el, mert úgy fénylett, hogy az ember szeme belekáprázott. A falubeliek csak Fehér Asszonynak nevezték és azt pletykálták, nem is egészen ember.
Azt beszélték, hogy a férje harcban veszett el, s az asszony azóta minden reggel a vízbe suttogta a nevét, mintha onnan várna választ. Mások meg úgy tudták, hogy az asszony nem is e világból való volt, a tó ködéből jött és csak addig maradhatott az emberek között, míg valaki meg nem szólítja.
Egy reggel azonban a tó közepén valami megcsillant - mintha arany villant volna a mélyben. Az asszony a vízbe gázolt, hogy megnézze a csillogást. Akkor egy szél támadt hirtelen, a nád megzörrent, s a tó tükrén fehér fény futott végig, mintha a nap egyszerre bukott volna alá és kelt volna fel újra. Az asszony alakja beleolvadt ebbe a fénybe… és többet nem tért haza.
Napokig keresték. A víz partján megtalálták a kendőjét, de őt magát soha. A tó ezután furcsán kezdett viselkedni, a víz visszahúzódott, a nád kiszáradt, s évek alatt a meder porrá vált. A hely, ahol valaha hullámok játszottak, most repedezett föld, amely nyáron forrón lélegzik, télen pedig hideg és némán üres.
De a régi emberek tudták, mi történt. Azt mondták, a Fehér Asszony nem tűnt el, hanem gólyává lett. Fehér gólya, mint a ruhája, s a tavasz első napján mindig visszatér ugyanarra a kiszáradt tómederre. Ott áll, egy lábon, a napba nézve és néha le is hajtja a csőrét, mintha a régi víztükröt keresné, amelyben egykor az arcát látta.
És mikor a szél átfúj a meder felett, a por néha úgy kavarog, mint a fehér fátyol, amit egy láthatatlan asszony hagyott ott rég...
Így lett a tó neve Fehér-tó. Bár már nincsen tó, csak a történet, meg a gólya, aki minden tavasszal visszatér, hogy emlékeztesse az embereket arra, aki egykor fehér fényként tűnt el a vízben...
A Fehér tó (Jászkarajenő, Felső Kara)
A karai Fehér tó 19. századi térképen - peremén akkor még néhány tanyával:
Az egykori Fehér tó medre madártávlatból - a sötétebb, növényzettel benőtt folt utalhat a hajdani tó, majd később vélhetően mocsár még manapság is vizenyős területére - amin dűlőút halad keresztül:
A térkép és a fotók alapján egyébként jól beazonosítható a régi tó medre, valamint azoknak a tanyáknak a pontos helye is, amelyek egykor a partján álltak. Ezen a képen például jól látható az egykori tómeder mélyebb, lejtős része is:
Távlati kép, kelet felől:
A karai Fehér tó medre, partján egy tanyával az 1960-as években, katonai légifelvételen (fentrol.hu):
A tóparti tanya közelebbről - ami azóta már nem létezik:
A tó, majd mocsár helye napjainkban:
Ahol egykor egy tó vize csillogott a napsütésben, ma már csak a medrének néha fel-feltűnő vizenyős foltjai emlékeztetnek a régi időkre. A víz eltűnt, mintha sosem lett volna és vele együtt eltűntek a partján álló tanyák is, melyeknek nyomait már csak a föld egyenetlenségei és téglák darabjai, megmaradt romok jelzik.
Mostanra többnyire csak vadászok és traktorok járnak erre, az emlékeket pedig csupán a régi térkép őrzi, amin még látható a hajdani tó neve és helye, mintha makacsul ragaszkodnának a múlt valóságához.
És hogy mi volt itt a régi időkben? Talán vándorok és hadak megfáradt katonái álltak meg a partján pihenni, lovaikat megitatni. Talán halásztak is benne, vagy a nyári hőségben megmártóztak a hűs vízben, már nem tudni biztosan. Csak a vidék susogó csendje mesél arról, hogy valaha élénk élet zajlott itt, ahol ma már csak a szél járja a kiszáradt medret.
A tó a maga idejében nemcsak víz lehetett a táj közepén, hanem találkozási pont, menedék, élőhely és útvonal egyaránt. Egy olyan hely, amely köré történetek szövődtek és ahol az idő lassabban járt. Mostanra már alig maradt nyoma, de a képzeletben újra életre kelhet teljes pompájában.
Viszont ide nem messze, volt egy másik Fehér tó is...
251129
B.
Egyéb:
műholdképek
2015
Néhány évvel később - mintha tűz nyomai látszanának ezen a műholdképen - sőt, a sarokban a tanyaromok is kivehetőek:
Erdészeti térképen:
Kataszteri térkép, 1880 körül:
